Az első hét az óvodában elég vegyes. Nem igazán játszik más gyerekekkel. Remélem azért megbarátkozik velük. De legalább nem voltak nagyjelenetek
Legalábbis szerdáig nem. Viszont reggel arra léptünk be az ajtón, hogy egy kislány pityereg odabenn. Így fiam is jogot formált arra, hogy felkapaszkodjon nyakamba és elődja a nagy halált, ami engem mindig meg is hat.
- Apukám ne hagyje el - s hozzá úgy szorít, mintha örökre elválnánk. - Apukám vigyél magaddal, ígérem, jó gyerek leszek.
Mit tehet ilyenkor egy szülő? Én mindig kiakadok, pedig tudom, trükk az egész. Csak ilyenkor nem a józan ész, ami meghatározza az ember tetteit. Szerencsére öt perc csimpi után levették rólam. Ilyenkor a bölcsiben sem tudtam, hogy fogjam vagy engedjem a fiamat.
Miden esetre már korábban visszamentem érte. Ebéd után haza felé megbeszéltük, hogy nem drámázhat, mert az neki is és nekem is csak rossz.
- oké apa, de holnap ne hagyjál ott az óviban.
- Kicsim, muszáj néha egy kcsit dolgoznom.
- Ha ott akarsz hagyni, akkor majd sírok megint és akkor nem tudsz otthagyni oké apa?
Hát mondja vki, hogy a 3 éves gyerekek már nem cselszövők, s nem ismerik az érzelmi zsarolás intézményét.
