Azt hiszem vasárnap. Azt hiszem ebéd.
– Anya, kérek céklát
– Fiam, azt sem tudod, mi a cékla!
– Anya, én csak céklával tudom megenni a rizst!
– Nincs is itthon céklánk
– Én az óviban is csak céklával eszem meg a rizst, mert így nem szeretem magában.
Egyrészt nincsen itthon, másrészt úgy sem eszed meg...próbálom az anyja pártját fogni. De a fiam csak erősködik. Végül az anyja feláll, bemegy a kamrába. Hosszas csörömpölés után kijön egy közepes méretű, bontatlan beföttes üveg céklával. Bontja.
– Mennyit kérsz? Hová tehetem?
A gyerek csak néz értetlenül. Gondolkodik.
– Csak vicceletem, nem is szeretem a céklát.
Nem mertem nevetni. Az anyja pedig azzal nyugtatta magát, hogy biztos nem bizonyosodott meg a gyereke arról, mi a cékla, míg meg nem látta. És akkor jött rá, ő bizony ezt nem szereti. Ezt mesélte a gyermek nagyanyjának is.
– Hát kislányom, nem vagyok ebben olyan biztos. Mert nálunk is kért céklát és kétpofára ette...
