Már eleve jól indult a délután: egy kis technikai probléma miatt késve érkeztem a fociedzésre. Így már csak kispadon lévő káoszt láttam: ruhák, iskolatáska, focizsák szanaszét dobálva a földön, padon, korláton. Nem szóltam, inkább gyorsan mindent beraktam a zsákba és indultunk lovagolni.
Csoki és Ricsi kiváló összhangban bandukolt 50 percen keresztül a pályán. Mint két nyugdíjas cowboy marhaterelés közben. Azért ügettek néha egy kicsit, hogy Marcsi ne boruljon ki teljesen a két "jóbaráttól". De nem szóltam. Bár már ráncoltam kissé a homlokomat.
Otthon táskafelnyitás. Az ellenőrzőt keresve kipakoltam 3 kisebb hurrikán, egy 5-ös erősségű földrengés és egy szökőár maradványait. És még mindig nem szóltam. Belelapoztam az üzenő füzetbe és az ellenőrző könyvbe.
Nos ez volt a pont, ahol elszakadt a cérna:
– Icsi, gyere ide! - szóltam a fiamnak.
A gyerek jött, rám nézett és egyből levette, hogy mi a helyzet. És a kis dög, mielőtt bármit is mondhattam volna, beelőzött:
– Apa, te már annyiszor mondtad nekem, hogy szeretsz, hogy szerintem te imádsz engem. – sarkon fordult és otthagyott. Én nem tudom, hogy csinálta, de megint megúszott egy napot büntetés nélkül.
